2018. április 9., hétfő

Béla hungár király és királyi hungaricum Belo-Fejérvárott

Pogány szertartás az Árpád-házi királyok udvarában? 

Trepanált (lékelt) koponya a hunkorból
Előzetes megjegyzés a címben szereplő pogány szóhoz (forrás: Wikipedia, vagy bármely lexikon): A „pogány” szó a latin paganusból (míg a paganus a latin pagus, azaz falu, vidék, község, település, ... értelmű szóból) származik. Teljesen alaptalanul mégis azt állítják (miért is ne?!), hogy magyarba a horvát, szlovén nyelvből került be (véletlenül sem fordítva?!). A pogány értelmű paganus eredendően „vidéki”, "falusi" vagy „földműves”, katonás római szemüveggel „újonc” vagy „civil” jelentéssel bírt. A kereszténység elterjedésekor azokat jelölték e szóval, akik nem voltak "igaz" (értsd: igaznak tartott!) "katonái" Krisztusnak (tehát nem voltak katonák, és/vagy abban az értelemben keresztények, amint elvárták a pogányozók). A paganus szó „nem-keresztény” jelentése ezért is és még azért is alakulhatott ki egyre inkább, mert a kereszténység egységes liturgiája vidéken lassabban terjedt el (avagy máig fennmaradtak oly szokások, melyeket sokan pogány kifejezéssel illetnek, nem feltétlen vidéki értelemben).

A latinra fordított Bibliában a héber gójim és görög ethnoi (akárcsak a latin gentilis, angol gentile) szavakat is paganusként (pogányként) fordították (ferdítették), noha a kifejezések jelentése nem felelt meg ennek (értsd: a latin paganus, magyarul pogány, vidéki, civil, nem-keresztény kifejezések jelentéseinek!), hanem egyszerűen a „népek” vagy „nemzetek” szembeállítását fejezte ki a kiválasztottnak hirdetett, tehát zsidó néppel, „a Nép”-pel. Tehát a paganus (pogány) szó eredeti, a kereszténység elterjesztésének idején használatos jelentése a nem-zsidó, azaz a más műveltséghez, valláshoz tartozó volt (pl. nem judeo-christianizmushoz tartozó). Tehát a fenti cím - a magyar királyság kezdeti időszakában érvényes értelmezéshez igazodva - így volna írható: Nem zsidó szertartás az Árpád-házi királyok udvarában (s akkor a kérdőjel - természetesen - értelmetlen, azaz - minthogy ez nem is kérdés - elhagyható). S minthogy a szóban forgó (kifejezetten Kárpát-medencei) szokás (a trepanáció) éppen a szkíta-hun-avar-magyar sírleletekre jellemző, akár pontosabban is fogalmazható: Szkíta szertartás az Árpád-házi királyok udvarában!
Napjainkban esetleg felkiáltójellel is, mert ez a legkevésbé sem elhanyagolható.
Fussunk neki újra, de maradjunk is hűek - amennyire szükséges - az eredeti címhez is!

Szkíta-Pogány szertartás az Árpád-házi királyok udvarában?!

A honfoglalás-kori temetkezések egyik legsajátosabb momentuma, igazi hungaricum a jelképes koponyalékelés. Erről a jelképes, valamint a nagyobb kiterjedésű, valószínűleg orvosi célú trepanációról korábban már részletes beszámoló jelent meg a blogon, két részben. A jelképes trepanáció a 10. századi pogány magyarság körében széleskörűen elterjedt volt.

III. Béla rézpénze
A felnőtt férfiak és nők koponyamaradványain 12-13 %-os gyakorisággal figyelhetjük meg. Sokszor egy-egy koponyán többet is. A gazdagabb, vezetői temetkezéseknél és azok környezetében lényegesen gyakoribb az előfordulása. A legtöbbször a fej legmagasabb pontján végzett műtéti beavatkozás tulajdonképpen az agykoponyába való ujjbegynyi kaparást jelentett, amely csaknem mindig tökéletesen gyógyult. Ez a korabeli gyógyítás igen magas színvonalát mutatja.
A III. Bélaként azonosított király koponyája,
a sötét elszineződést a temetési ékszerek okozták

A kereszténység elterjedésével e szokás teljesen eltűnt. Azaz nem teljesen, elvétve találnak régészeink kora Árpád-kori, XI. századi temetőkben olyan sírokat, ahol a temetettek koponyáján jelképes trepanációt figyelhetünk meg. Ezek az esetek mindig viták tárgyát jelentik. Olykor a sérülés jelképes koponyalékelés volta vitatott, más esetekben a sír olyan korai datálású, hogy felmerül a lehetősége annak is, hogy még a pogány időkben történt a koponyalékelés, az eltemetés viszont már keresztény szokás szerint, a templom körüli temetőben történt.

A koponyatetőről készült olajfestmény a
Természettudományi Múzeumban
(piros nyíl a trepanáció helyét mutatja)
Azonban ismert egy, a 12. század második feléből származó koponya, amelyen minden kétséget kizáróan jelképes trepanáció nyoma látszódik. A kicsiny kaparás a koponyatetőn, csaknem a korona és a nyílvarrat találkozási pontjában van. A koponya különösen nevezetes, mert az egyetlen megmaradt Árpád-házi királyunk, III. Béla (uralkodott 1172-1196) koponyája.

1149 körül született II. Géza (uralkodott: 1141-1161) király és Efrozina kijevi hercegnő fiaként. A trónöröklési sorrenden bátyja, II. István mögött második helyen állt, így Bizánci – Magyar szövetség zálogaként fiatalon I. Manuél bizánci császár udvarába került és egy ideig ő volt a császár lányának jegyese és a bizánci trónörökös. Mikor 1170 a császárnak fia született a jegyességet felbontották és Béla feleségül vette a császár sógornőjét, Antiochiai (Chatillon) Annát.

A királyi és királynéi sírba helyezezett temetési koronák és ékszerek
1172-ben, bátyja halála után csak viszályok árán sikerült megszereznie a magyar trónt, többen, köztük anyja is inkább öccsét Gézát támogatták. Lukács, esztergomi érsek, valószínűleg az ortodox befolyástól tartva még pápai parancsra sem volt hajlandó megkoronázni, végül a koronát a kalocsai érsek helyezte a fejére. I. Manuel haláláig kitartott a bizánci szövetség mellett, de utána visszafoglalta Dalmáciát. 1181-től elrendelte, hogy minden elé kerülő ügyet foglaljanak írásba – ez volt a magyar hivatalos írásbeliség kezdete, felállítatta a királyi kancelláriát.
A király és feleségének, Antiochiai (Chatillon) Annának sírját, 1848-ban tárták fel a székesfehérvári bazilikában. A jelképes koronaékszerekkel eltemetett uralkodói párt, gondos történeti vizsgálatok alapján Pauer János fehérvári pap-tanár azonosította a XII. századi uralkodói párral, később pedig a feltárás vezetője Érdy János is hasonló következtetésre jutott. Újabban Tóth Endre, a Nemzeti Múzeum régésze vetette fel annak lehetőségét, hogy a maradványok esetleg Kálmán királyhoz (uralkodott: 1095-1116) és felségéhez tartoznak.
A székesfehérvári sírok

III. Béla és királynéja szarkofágja
az 1848-as feltárás rajzán
Szűz Mária - vagy Boldogasszony – bazilika I. (Szent) Istvántól I. (Szapolyai) Jánosig összesen tizenöt Árpád-házi és vegyes háziakból származó király temetkezőhelyéül szolgált. A török hódoltság korában a temetkezések súlyos rablásoknak és pusztításnak voltak kitéve, de a 17-19. században is számos további rombolás történ. Az 1848-ban meginduló feltárások után sajnos a még megmaradt sírok csontanyaga is nagyrészt összekeveredett.
A király és előkelők sírjainak hányattatott sorsáról Buzinkay Géza: Kő sem mutatja a helyét – című, on-line is megtalálható, 1986-ban megjelent könyvében lehet olvasni részletesen.





A csontmaradványokat 1897-ben a Mátyás templomban helyezték el. A koponya másolata és a koponyáról készült arcrekonstrukció is megtekinthető a Magyar Természettudományi Múzeum kiállításában. A székesfehérvári bazilikában talált embermaradványok teljes és részletes antropológiai vizsgálatát, köztük III. Béla maradványaiét, Éry Kinga és munkatársai végezték el, amelynek publikációja 2008-ban jelent meg. Több mint különös, hogy a trepanáció ténye teljesen elkerülte a történészek figyelmét és nem került be a köztudatba.
Antropológusként természetesen nem lehet a feladatom (és a blogszerkesztők is erre kértek) ennek a jelenségnek a történeti magyarázatát adni (a saját interpretációm itt elolvasható), tehát foglaljuk össze a tényeket:
  • 1. Az székesfehérvári bazilikában talált, királyi ékszerekkel eltemetett, III. Bélaként (esetleg Kálmánként) azonosított Árpád-házi király fején jelképes koponyalékelés egyértelmű nyomai figyelhetők meg.
  • 2. A magyar középkor számos előkelőjének és tizenöt királynak temetkezőhelyéül szolgáló fehérvári bazilikában az erősen összekeveredett csontmaradványok között ez az egyetlen lékelt koponya.
  • 3. Hasonló beavatkozás nyomai kizárólag felnőtteken (férfiakon és nőkön egyaránt) ismerünk a Kárpát-medencében, ezek szinte kivétel nélkül honfoglalás kori temetőkből származnak, néhány kivételes példány pedig a XI. század legelejére keltezett, templomok körüli sírokból került elő.
  • 4. A fentiek alapján a legkésőbbi ismert koponyalékelés (hozzávetőlegesen I. (Szent) István uralkodása) és a fehérvári egyénen végrehajtott beavatkozás feltételezett időpontja (1170 körül) között legalább 140-170 év (Kálmán estében 1090 körül – 70-90 év) telt el.
  • 5. A trepanáció ezen fajtája, ismereteink szerint semmilyen konkrét betegség gyógyítására sem jó, tehát a célja nem egészségügyi, de a beavatkozáshoz szükséges fertőtlenítéstől a vérzés- és fájdalomcsillapításig mind a fejlett orvoslást bizonyítja. Ilyet sikeresen csak felkészült „szakember” tud végrehajtani.
A fentiek alapján kijelenthetjük, hogy legalább egy keresztény magyar királyunkon mintegy 170 (90) évvel a kereszténység kizárólagos vallása tétele, és a kegyetlen pogányüldözések megindítása után egy teljesen pogány eredetű, a honfoglalás korban minden bizonnyal sámánok által végzett szertartást hajtottak végre.

Bernert Zsolt antropológus
forrás: sirasok.blog.hu | 2011.02.22.

Továbbította
a Fejér Szövetség Sajtószolgálat

1 megjegyzés:

  1. II Bela kamu vigyazzatok Feri dr!
    https://www.youtube.com/watch?v=l33Yd2dwNks&feature=youtu.be&t=1973

    Pap Gabor ebbe mongya nem eloszor man

    VálaszTörlés