2015. március 9., hétfő

Leendő vendégünkről, Fehér Istvánról szól az írás a Magyar Nemzet világhálós oldalán

„Kutya kötelességünk ezt végigcsinálni”

2015. március 7., szombat 19:44, frissítve: 18:54 , forrás: MNO, szerző: Veczán Zoltán 
Fehér István (sic: tanít)
Fehér István tanártól az órája közepén akarták elszedni szlovák papírjait a rendőrök, de nem adta. Sok helyen falakba ütközik, de kitart. A szlovák állampolgársági hercehurca révkomáromi áldozatával beszélgettünk.
– Az ön neve akkor vált ismertté, amikor az iskolában megtagadta a rendőröktől, hogy átadja a szlovák okmányait. Hogyan történt az eset?
– Közvetlenül az után, hogy felvettem a magyar állampolgárságot, egy tanítási órámon, amelyet az elsős gimnazistáknak tartottam, kopogtattak a terem ajtaján. Besorjázott három rendőr, felfegyverezve, talpig feketében, épp csak a símaszk nem volt rajtuk. Szlovákul követelték, hogy „adjam vissza a szlovák állam tulajdonát képező, szlovák hivatalos papírjaimat”. Magyarul reagáltam, mert a révkomáromi rendőröknek a törvény szerint tudniuk kellene magyarul. Közülük viszont csak egyikük értett. Ezt is kifogásoltam, ahogy azt is jeleztem, hogy nálunk a törvény szerint még a tanfelügyelő is csak akkor jöhet be egy tanárhoz a terembe, ha vele van az igazgató, de a rendőrök „egyedül” voltak – mondjuk az is furcsa, hogy abban a hatalmas iskolában egyből tudták, hol kell kopogni. Egyébként a „szlovák állam tulajdonát képező okmányokat”, amelyekről beszéltek – azaz a személyi igazolványomat és az útlevelemet is – kifizettem, így szerintem az az enyém.
„Ez nem pártkérdés, hanem a józan ész kérdése”
Meghunyászkodás helyett ki kell állnunk magunkért – vallja a szlovák állampolgárságától megfosztott Gubík László. A vele készült interjúnkat ide kattintva olvashatja!
– Tehát végül nem adta oda őket.
– Nem, és ha nálam lett volna, sem adtam volna oda a rendőröknek. Erősködtek, hogy ez esetben viszont menjek be a rendőrségre, mert különben „baj lesz”, mire azt mondtam, hogy csak akkor jelenek meg a rendőrségen, ha hivatalos levelet kapok tőlük. Ezt követően kezdett bombázni a rendőrség fenyegető levelekkel, amelyekben felszólítottak, hogy menjek be leadni a papírokat – ezekre nem is válaszoltam. Végül egy békülékenyebb hangvételű levél jött, amelyben csak azt kérték, hogy fáradjak be, és adjak magyarázatot arra, miért nem vagyok hajlandó leadni a hivatalos okmányaimat. Ennek eleget is tettem; a rendőrségen a velem foglalkozó rendőrtiszt hölgy korrekt volt, értett magyarul, így én anyanyelvemen, ő pedig szlovákul beszélt, és arra is utalt, hogy „abból főzhetnek, amijük van”. Elmondtam neki, hogy én a magam részéről viszont úgy gondolom, hogy a szlovák alkotmány világosan kimondja, akarata ellenére senki sem fosztható meg állampolgárságától, ezt pedig nem írhatja felül egy miniszterelnök által megfogalmazott, majd törvénytárban is megjelent törvénycikk. A rendőrtiszt közölte, hogy ebben az esetben számoljak azzal, hogy bármilyen közúti ellenőrzésnél elvehetik az okmányaimat. Természetesen ezzel tisztában is voltam – s azóta is magyar útlevéllel és szlovák jogosítvánnyal autózok.
– Gondolom, önnek is elvi kérdés volt a magyar állampolgárság...
– Eleve ilyen szellemben neveltek otthon, így sem a nagyszombati szlovák egyetemen oktatók és diáktársak által tett gunyoros megjegyzések, sem a katonaság nem tudta belőlem kiölni a magyarságtudatot – katonaként ugyanis jellemzően a lehető legmesszebbre rakták a magyar embert az otthonától. Én például a nyugatnémet határhoz közel teljesítettem szolgálatot; ide a hatalom azért vezényelt előszeretettel magyarokat, a börtönviselteket és cigányokat, hogy ha valóban kitör a háború a nyugati és a keleti blokk között, mi kerüljünk az első sorokba, golyófogóként. Mondhatom, hogy „ami nem öl meg, az megerősít” elve ebben az esetben is érvényes. A magyar Himnusznak például külön jelentőséget adott számunkra, hogy csak futballmérkőzéseken vagy szilveszterkor hallhattuk, énekelhettük a tévéközvetítésekkor odahaza, hiszen nyilvános helyen tiltva volt; ahogyan ma sem lehet például tanévnyitón énekelni vagy felvételről lejátszani. Amikor pedig a magyar állam felkínálta az egyszerűsített honosítás lehetőségét, úgy döntöttem, hogy élek vele, és nem fogom titkolni, elvégre nem bűncselekményt követtem el, hogy akármilyen félnivalóm legyen miatta. Az történt mindössze, hogy nyilvánosan is vállaltam magam annak, aki vagyok: magyarnak.
– Révkomáromban magyar többség van; itt szembesül egyébként az állampolgársági hercehurcán kívül más atrocitással is?
– Bár főleg kisebb volumenű dolgokban, de igen. Például hiába kétharmadnyi a magyarok aránya, az üzletek többségében nincsen semmi kiírva magyarul. Nemhogy az itteni magyar vállalkozók, de a Magyarországról jött cégek sem használnak magyar feliratokat: a CBA egyáltalán nem hajlandó magyarul kiírni a dolgokat, a Norbi Update-üzlet is csak felszólítás után tette meg. A komáromi erődre saját költségükre készítettek fiatalok magyar feliratú táblát, de az útkezelő levetette. Emellett a városban sok rendelőben csak szlovákul beszélő orvosok vannak – sőt ukránok is jöttek nemrég –, ami főleg a helybéli és a környékről érkező, szlovákul nem beszélő idős magyarokat sújtja, akik így sok esetben azt sem tudják elmagyarázni a doktornak, hogy mi bajuk van. Természetesen nem Budapest feladata magyarul beszélő orvosokat képezni és ideküldeni, hanem Pozsonyé, ahová az adónkat egyébként befizetjük, de az is igaz, hogy a magyar fiataloknak az orvosi egyetem elvégzése után illene hazajönni a szülőföldre és helyben praktizálni.
– Tud erőt meríteni a felvidéki magyar közösségből?
– Magyarországon nagyon sokan úgy vélik, hogy ahol kisebbségben magyarok élnek, ott mindenhol nagy az összetartás; ebben Székelyföld valóban felülmúlhatatlan, és – nem alaptalanul mondom, bejártam a Kárpát-medence magyarlakta részeit – sajnos azt kell, hogy mondjam, szinte mindenhol nagyobb magyar összetartást tapasztaltam, mint nálunk, a Felvidéken. Mondhatni mi vagyunk a leggyöngébb láncszem. Sokszor ütközöm falakba itthon is az állampolgársági küzdelmemmel kapcsolatban, olyan „érvekkel”, hogy „ettől nem lesz olcsóbb a kenyér”. Sajnos itt helyben is kevesen gondolkoznak elvekben, és például a magyar rendezvényeken, akár nemzeti ünnepről, akár kulturális eseményről legyen szó, évről évre ugyanazokkal az arcokkal találkozunk.
– De hol romlik el ez az egész?
– A probléma szerintem ott kezdődik, amikor a gyerekek otthonról nem hozzák magukkal az egészséges magyar identitástudatot, vagy például nagyon sok magyar gyereket szlovák óvodákba, iskolákba íratnak be a szüleik. A pedagógusnak pedig ilyenkor már nagyon nehéz elültetni benne ezt a magot – de sajnos a magyar iskolákban tanító kollégáknak sem mindig eléggé fontos ez. Pedig az identitástudatot is, ahogyan egyéb más dolgokat is főleg otthon, az iskolában és a templomban lehet igazán pozitív irányba formálni. Ezért tenni kellene nap, mint nap, nem pedig azon sopánkodni, hogy 25 év alatt 110 ezerrel lettünk kevesebben.
– Mit lehet tenni azért, hogy ne folytatódjon ez a trend?
– Nem elég az autóra felragasztani a Nagy-Magyarország matricát, hanem tenni is kell a nemzetért. Ezzel arra utalok, hogy csak a látszatmegoldások nem visznek előre. Mindenkinek elvek mentén kéne élnie, és otthon, a munkahelyén kicsiben, minden nap tennie is kéne valamit. Hasznosak például azok az akciók, amelyeket a fiatalok szerveznek a kétnyelvű feliratok és a magyar nyelvhasználat védelmében, csak sajnos a szlovák hatóságok mindig megtalálják a megfelelő törvényeket, amelyekre hivatkozva leszereltethetik a magyar feliratot is tartalmazó táblákat. Ezekkel szemben pedig sem a magyar vezetés, sem pedig az EU nem emeli fel a szavát úgy, ahogyan ezt a szlovák, a román vagy a szerb állam tenné, a saját polgárai védelmében. Pedig mi is csak azt szeretnénk elérni, ami a magyarországi nemzetiségeknek is jár.
– Ha a szlovákiai magyar közvéleménytől nem is kap támogatást, mit érez az anyaországgal kapcsolatban?
– A magyar kormány ígéreteivel, ahogyan mondani szokás, tele van a padlás. „Teljes mellszélességgel” kiállnak mellettünk, mondta ezt már sok magyar politikus, de ez tettekben még nem mutatkozott meg, kivéve például választások előtt, kampányidőszakban: olyankor felkapják a témát. De érdemi segítséget nem kapunk, miközben négy éve magyar állampolgárként vagyunk kitéve a szlovák rendőrség zaklatásainak, alapvető jogainktól vagyunk megfosztva, nem mehetünk választani, nem nyithatunk egy számlát a bankban, gond átvenni a postán egy ajánlott levelet – mindezt a saját szülőföldünkön! És az, hogy ezt a magyar kormány eltűri, nagyon fáj. Eddig az anyaországból kizárólag az idősebb és az ifjabb Lomnici Zoltánra számíthattunk, akik valóban szívvel-lélekkel kiálltak mellettünk, amiért hála és köszönet jár nekik.
– Mennyire bízik az emberi jogi bíróság döntésében?
– Strasbourggal kapcsolatban nem vagyok túlzottan optimista. Brüsszelben is levetették a napirendről az ügyünket a petíciós bizottságban, ahol volt szlovák és román képviselő, magyar viszont nem... Ott azt mondták, ez nem az európai intézmények hatásköre, a szlovák képviselők pedig kárörvendően mosolyogtak a dolgon, holott ők is a mi adóinkból kapják a fizetésüket, amit – miközben kifelé tuszkoltak bennünket a tárgyalóteremből – szlovákul meg is jegyeztem nekik. De végigmegyünk ezen az úton. Jómagam már másodszor is elküldtem Strasbourgba a beadványomat, ahogyan Ilonka néni is, a többiek pedig most készítik elő. Úgy érezzük, kutya kötelességünk végigcsinálni ezt a procedúrát, mert elvek mentén tudunk csak gondolkodni, tehát nem tehetünk másképpen. Nem fogadhatjuk el, hogy bárhol a világban hátrány legyen magyarnak lenni, ráadásul bennünket ez a saját szülőföldünkön sújt – ez pedig felháborító!
Utolsó leheletig
Strasbourgban küzdenek igazukért azok a felvidéki magyarok, akiket a szlovák állam jogtalanul fosztott meg állampolgárságuktól. A 103 éves Tamás Ilonka néni, aki még a Magyar Királyság állampolgáraként született, Gubík László lévai születésű politikus és Fehér István révkomáromi tanár.

Ismert, 2011-ben, miután az egyszerűsített honosítási törvény hatályba lépett, a szlovák állam szinte azonnal ellentörvénnyel reagált, amely kimondta, hogy amennyiben valaki más ország állampolgárságát felveszi, automatikusan elveszti a szlovákot, annak ellenére, hogy a szlovák alkotmány szerint senki sem fosztható meg állampolgárságától akarata ellenére. Bár a felvidékiek összefogásának köszönhetően sikerült beadványt intézni a szlovák alkotmánybírósághoz, azok – feltehetően politikai nyomásra – nem hoztak érdemi határozatot arról, hogy alkotmányellenes-e a rendelet. Ezután fordultak Strasbourghoz a jogfosztottak – kálváriájukról részletesen ide kattintva olvashat.

forrás: http://mno.hu/hatarontul/kutya-kotelessegunk-ezt-vegigcsinalni-1275719

Fehér István 2015.március 31-én lesz a Hétvezér Estünk vendége.
Fejér Szövetség Sajtószolgálat

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése