Petőfi Sándor emlékére - Hamvaidnak elhozása végett
A Magyarok Világszövetsége
Megnyitó Köszöntés
Tisztelt Hölgyeim, Uraim!
Tisztelettel üdvözlöm Mindannyiukat a Magyarok VIII. Világkongresszusa keretében szervezett “Hamvaidnak elhozása végett…”
c. konferencián, amely Petőfi Sándor életének kevésbé ismert
történéseit hivatott tisztázni, de elsősorban eltemetését hivatott
elősegíteni.
Szinte
természetesnek tűnik, hogy mint minden nemzet, úgy mi magyarok is nagy
elődeink szellemi hagyatékához fordulunk, ha bajainkra keresünk
orvosságot vagy a jobb jövőhöz vezető utat keressük.
Így
is van ez rendjén, hiszen szentjeink, nagy gondolkodóink nemcsak
életművükkel, tetteikkel képesek eligazítani minket a világ dolgaiban,
de szellemük itt ragyog ma is és hat gondolkodásunkra, erkölcsünkre,
hitünkre – megfoghatatlanul de letagadhatatlanul.
Nagy
szellemeink, szakrális uralkodóink sorát Mátyás királlyal szoktuk
lezárni, mintha az őt követő időszak már nem termett volna szenteket – a
szó általános értelmében. Pedig Isten ajándékaként érkeznek ők – Illés
szekerén, ahogy Ady írja gyönyörűen költeményében – hogy csodálatos
képességeikkel vezessenek minket…
Minden
bizonnyal így érkezett hozzánk Petőfi Sándor is, hogy üstökösként
ragyogja be egünket, példát mutasson, és kijelölje a Kánaán felé vezető
utat. Ahol az a sokat idézett “bőség kosara” és “jognak asztala”
található – még mindig nagyon sokunktól messze.
Megkockáztatom, hogy Petőfi Sándor: Rákóczi című verse nem véletlenül maradt ki irodalmi olvasókönyveinkből. Az egyik versszak így szól:
“Hamvaidnak elhozása végett
Elzarándokolnánk szívesen,
De hol tettek le a földbe téged,
Hol sírod? Nem tudja senki sem!”
E
sorok hallatán vajon kiben nem merűlne fel a kérdés: Neki, Petőfi
Sándornak miért nincs nyughelye, nekünk, utódoknak miért nincs szent
zarándokhelyünk?
De
már nem csak kérdéseink, hanem válaszaink is vannak: El kell temetnünk
és el fogjuk temetni Petőfi Sándort. Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke
hirdette ezt meg, és konferenciánk is egy fontos lépésnek kínálkozik
ezen az úton.
Ha
majd elérünk az út végére, térdre kényszerített nemzetünk
kiegyenesedik, felemeli fejét, akkor leborulunk újra a Kiskőrösi
szülőhelyen, a Fehéregyháza-i Golgotán, ahol kiszenvedni hittük, és ott
is bizonyosan, ahol Feltámadottnak nevezve élt egy Petrovics nevű idegen
– Barguzinban.
Ezekkel
a gondolatokka nyitom meg a konfereciát, megköszönve előadóinknak, hogy
elfogadták felkérésünket és Önöknek tartalmas időtöltést kívánva.
Petőfi versek oroszul – In memoriam Szuromi Lajos
Illyés Gyula, Petöfi
című kötetében nem kerülhette meg a halál tisztázatlan körülményeit, és
nagyon pontos ráérzéssel járta körbe annak a lehetőségeit, hogy nem
esett el nagy költőnk azon a végzetesnek hitt július 31-én a
fehéregyházai csatatéren.
De
hol vannak a versek ? – tette fel a teljesen logikus kérdést, amikor a
80-as években megszaporodtak a hírek arról, hogy talán mégis van alapja
azon legendáknak, miszerint Petőfi Sándor valahol Szibériában
raboskodott a szabadságharc leverését követően. Ő, a költő tudta és
érezte, hogy a vers nem “cifra szolga”, hanem olyan mint a levegő a
poéta életében: nincs élet nélküle… Lenniük kell valahol, elő kellett
kerüljenek, ha valóban túlélte a vélt halált Petőfi Sándor. És lettek
versek, de az illyési kiváncsiság nem öröklődött a ma irodalmáraiba,
tudósaiba.
L.
J. Eliaszov, ismert orosz néprajzkutató 1937-ben a Bajkál-tó mellett,
Barguzinban kutatott. Mihail Karlovics Küchelbecker, dekabrista
forradalmár emlékeit gyűjtötte, aki száműzöttként élt a településen. Az
összegyűjtött információk között felfigyelt egy különös személy,
Petrovicsként nevezett idegenre, aki rettegett lázítóként érkezett a
településre, és ugyanilyen titokzatos, de már mindenki által tisztelt
ismeretlenként halt meg korán az odaérkezése után. Származásáról,
hazájáról nem volt szabad beszélnie, az érdeklődőket azzal nyugtattata,
hogy talán eljön az idő, amikor mindent elmondhat magáról. Sok más egyéb
tevékenysége mellett – szamovárokat javított, hálót font, gyógyított,
színielőadásokat rendezett – verseket, dalokat írt, amelyek énekelt
formában maradtak fenn a nép ajkán. Eliaszov lejegyzett belőlük néhányat
és adatközlői nyomán részletes leírással szolgált Petrovics éltének
eseményeiről. Pl. azt is, hogy fia született élettársától, akit – láss
csodát – Alexander névre kereszteltek. Az Ulan Ude-i levéltárban
hevertek ezek a dokumentumok, addig, amig helyi kutatók tudomást nem
szereztek Petőfi eredeti nevéről és ki nem derült, hogy érkeztek magyar
hadifoglyok Szibériába a Magyar szabadságharc leverése után.
Az
események logikus következményeiként indult Barguzinba a Morvai Ferenc
által szervezett expedíció és Nehéz Mihály és Csank Csaba kutatásai
eredményeként érkeztek meg a várva várt versek. De nem az történt, amit
ilyenkor minden jószándékú halandó joggal remél, nevezetesen, hogy
megindulnak a kutatók Burjátiába és tűvé teszik a levéltárakat újabb
kincsek után. Idehaza pedig górcső alá veszik a verseket. Orosz versek
kerültek ugyan elő, de hátha vannak magyar dokumentumok is. Petrovics
esetében ez főben járó bűn lett volna, ha származását nyílvánosságra
hozza, de kizárni nem szabad semilyen rejtett üzenetet.
Hogy
a Petőfi-rejtély hazai kezeléséről legyen némi elképzelésünk, akkor
érdemes beleolvasni egy tudományos kutató felkészítő irományáról, amely
még a Barguzin-i feltárás előtt készült. Az igazi lejárató kampány és
támadások csak a sírfeltárás és nemzetközi szaktekintélyek bevonásával
végzett azonosítás után indultak. Komédiába is beillik Pozsgai Imre
állítólagos eligazítása Morvai Ferenc felé, aki örömmel újságolta
telefonon az akkori államminiszternek, hogy megtalálták Petőfi
csontjait. Jeltelen sírba kellene visszahantolni… hangzott a válasz. De
idézzük Kiss József, Véleményem a szibériai Petőfi sír kérdéséről című tanulmányát, amely 1989 áprilisában készült:
“Már
egy expedíció engedélyezése, jóhiszemű támogatása is kegyeletsértés a
költővel szemben: akarva akaratlan azzal az előfeltevéssel
cselekedhetünk csak így…hogy a költő talán mégsem testesítette meg azt
az erkölcsi ideált, amelyet ismert pályaszakaszán hírdetett, magának
vallott és tetteivel is képviselt, talán cask színlelte azokat a neki
tulajdonított erényeket, amelyekért eltűnése óta mintaképünknek
tekintjük…Ez ellen határozottan fel kell lépnünk…Kívánatos és sürgős
feladat, hogy mindezt a baráti szovjet állam illetékes szerveivel is
megértessük…”
Nesze neked tudományosság!
De
térjünk meg a versekhez. Idézzük Szuromi Lajost, aki 1995 júniusában
fogant visszaemlékezésében a szó szoros értelmében szenvedő fél
oldaláról ad jelentést és mutat példát a magyar tudományosságnak. Az ő
példája és az imént idézett eligazítás is mutatja, hogy milyen
megrendelések mentén rendeződnek életünk – nemcsak tudományos – dolgai.
“…Petőfi
versein nőttem fel, nem gyöngült szeretetem, tiszteletem a költő iránt
soha, akkor sem, amikor már kutatóként verseit elemeztem, belső
formájának verstani – ritmikai – metrikai jellemzőit vizsgáltam. A költő
halálát tényszerűen már aligha tisztázható rejtélyként kezeltem, csodát
ebben a tekintetben sohasem vártam, de a csodára nyitott maradtam.
Minden határozott állítás e rejtélyre nézve akarnokoskodásnak
tekintettem, egyértelmű, világos tény nélkül nekem minden részérv
érdektelen maradt…
1989
nyarán már tetőztek Morvainak és társulatának eredményei. Várjuk meg a
végét, mondtam magamban, bízva a barguzini ásatások tárgyilagosan
szakszerű, tudományos értékelésében. A legendák, a néprajzi érdekességű
hagyományok…nekem semmit sem jelentett, állítások voltak csupán, egy
hosszú mese epizódjai. A hírekre azonban figyelgettem, mert mint
említettem, nyitott voltam e kérdésben akár a csodák számára is…
…Morvai
Ferenc saját bizottságot alakított, a Petőfi-kutatásban ismeretlen
nevek jelentek itt meg. Rangos, neves archeológusok, antropológusok
azonban akadtak, élükön Kiszely Istvánnal és Szabó Gézával, s mivel a
kimondott cél a barguzini sírok megbolygatása volt – ahol ilyen-olyan
érvek alapján Petőfi sírját lehetett keresni – számomra izgalmassá vált a
munkálkodás, ami addig legfeljebb csak érdekes volt: remény látszott
arra, hogy egy különös legenda hiteles véget fog érni, akár pozitív,
akár negatív lesz is az eredmény. Jó volt hinnem, hogy nem Morvai és nem
más laikusok fogják eldönteni a feltárt csontokról, Petőfi hamvai-e.
1989 – a történelmi csodák éve – nálunk újratemette Nagy Imrét, 1956
elsőszámú mártírját, eltemette Kádár Jánost, Nagy Imre egyik közvetett
gyilkosát, készülődhetünk Petőfi megtalált testének újratemetésére is.
Mondom magamban, én erre el nem megyek, mert a lapokban közölt
fenntartásokban is van valami. Tisztességes szakember ilyen horderejű
ügyekben cask a maradéktalan, százszázalékos tényeknek adhat hitelt. A
többi reklám, tömegpszichózis, akármi – ez pedig akár bajt is szülhet.
Tetszett természetesen Morvai egyenes beszéde: elismerte mindenkor az
abszolut bizonyossághoz való egyetemes emberi jogot.. Tett is érte,
sokat tett. Külföldi, nemzetközi hírű szaktekintélyeket fogadott a
vizsgálatokhoz, de megette a fene az egészet, hiszen közismert, hogy
pénzért, érdekért minden megvásárolható. Egyértelmű volt már ekkor
előttem, hogy az az esztelen sajtóháború, ami egyrészt Morvai és
társulata, másrészt az Akadémia, névszerint pedig Fekete Sándor között
kibontakozott, minden tekintetben méltatlan….
…Értettem
az Akadémia viselkedésének alapját, a kételyt is. Az Akadémia helyesen
látta, hogy országos felvonulással dísztemetést rendezni a Barguzinban
elhúnyt Petőfinek addig nem lehet, amíg a megtalált csontokról
végérvényesen be nem bizonyosodik, hogy valóban Petőfiéi. Morvai
lelkesült, finalist hévvel, kétely nélkül sietett a temetéssel, az
Akadémia megokoltan mondott nemet. Az Akadémia köréhez tartozó hangadók
azonban már a kezdettől kialakított gyalázkodó,hitelrontó hangnemet
vitték tovább, gondolván, hogy a jónép világosan látja: fölveszik a
Morvaitól dobott kesztyűt. Morvai és köre is fútta a magáét. S aztán,
ahogy ez lenni szokott, mocsárba verték magukat. Mindkét fél – mindkét
szélsőség – hitelét vesztette. Magamban erkölcsileg úgy ítéltem meg a
dolgot, hogy nagyobb vesztes az Akadémia. Meggyőződésem, hogy a
tárgyilagos, nyugodt vita tekintetében a két fél között kialakítható
négy változat közül a legrosszabb jött elő: az egyik fél sem volt ehhez
méltó. Holott hiszem, hogy akár az egyik fél fegyelme is elegendő let
volna az emberi hangnem érvényesítésére. A stílusválasztás hibája
természetesen várható amatőrtől és amatőröktől, alig elviselhető
professzionistáktól. Morvaiéknak a korrekció esélye sem adatott meg…
…Morvai
elszánta magát a végső vizsgálatra, szerintem is a leginkább hitelesre:
vegyenek csontmintát Petőfi szüleitől, testvérétől, vegyenek mintát
Petőfi megmaradt hajszálaiból. Állami huzavona, aztán az Akadémia
elzárkózott. A végső érv, ha jól hallottam, az volt: ennyi idő után nem
létezik hiteles bizonyítás. – Lehet, mondom én, e dologban abszolut
laikusként, dehát ezzel kellett volna kezdeni. Jobb állapotú csontokat
álmunkban sem remélhettünk, tehát az ügyek legelején ki kellett volna
jelenteni: kár minden szóért, forintért, fillérért, hiszen
testmaradványok hitelesen nem azonosíthatók. Akkor nyilván Morvai is
megértette volna, hogy ha nem is személyi igazolványt, de mindenképp
tárgyi bizonyítékokat kell keresni, nem pedig csontokat. A hivatalos
argumentáció látványos szerkezeti tévedése: el nem hangzott előszóból
let a végszó. Úgy látom, hogy a nemzeti közvélemény előtt minden
homályos. Morvai gyanús, mert pénze van és keményen célratörő, netán
gátlástalan. Az Akadémia meg mintha presztízsharcot vívna, Morvai
lejáratása fontosabb, mint a Petőfi-rejtély megoldása. A mintavétel
megtagadása szerintem súlyos akadémiai hiba. E minták a mai technika
mellett századokig konzerválhatók, akkor is meg kellene tenni, ha Morvai
nem kérné. Mert itt is érvényes a mondás: ki tudja, mit hoz a jövő…
Az
Akadémia szóvivői a Magyar tudományt testesítették meg, egy kézen meg
lehet számolni azokat, akik nyíltan más véleményről szóltak, ha az
Akadémia minősített szakemberei voltak. Holott az Akadémia szóvivői
többször veszekedtek, mint érveltek, sokszor hamisan csúsztattak, olykor
bizony, hazudtak is. A hivatalos magyar tudomány mintha minden
eszközzel Morvai diszkvalifikálását szolgálta volna. Kilógott a lóláb.
Nem a Petőfi-rejtély volt a tét. Morvai és társulata a siker biztos
tudatában mutatott rá a hivatalos huncutságokra, miközben amatőr
magabiztossággal ment bele a csapdába: a százfejű sárkánnyal kellett
hamarosan küzdenie. Ebben aztán Morvaiék is felhasználtak minden
eszközt,csúsztatást, túlzást, olykor bizony hazugságot is. Dokumentumok
úsztak-kúsztak jobbra-balra, el-eltünedeztek, előbukkantak, ismét lábuk
kelt és így tovább. Felesleges, elkeseredett küzdelmek dúltak a felek
közt a cél szempontjából jelentéktelen témák körül, fontosabb volt már
az, hogy Fekete Sándor győz-e vagy Morvai Ferenc, mint az, hogy Petőfi
csontjai hol nyugszanak…
…1989
júliusa körül, a nyári szünidő nyugalma s a történelmi, birodalmat
elsöprő forgószél látványa közben meglátogatott közeli tanítványom,
Balogh Ernő. Szóba hozta a sajtóban harsogó Petőfi-ügyet. Mondtam neki,
hogy én úgy vagyok ezzel az egésszel, aki hallván Balajti
kultuszkodásáról, ezt mondta: jó, jó, de hol vannak a versek? – Közben
én is hallottam a rádióból, hogy állítólag két orosz nyelvű vers
létezik, amelyekről orosz irodalmárok el tudják képzelni, hogx a
fogságba vetett Petőfi írta. Mondtam Ernőnek: én ezeket a verseket meg
szeretném nézni. Ernő magyar-orosz szakot végzett, eddig még ő sem
olvasta ezeket a verseket, de mondta, hogy mint Aczél György embere
Pesten, jó ismerőse Fekete Sándornak is – éppen most készül az akkor még
mindig, de már cask éppenhogy Szovjetúnióba, bizonyos 49-es
dokumentumok megtekintésére, így megpróbálja a két vers szövegét
hazahozni. Én magam Petőfi verselésének, e belsőszerkezeti témának
beható kutatásával sokat bíbelődtem, feleségem orosz szakos tanárnő,
keveset ugyan, de magma is értettem valamit az orosz nyelvhez – igen
részletes verstani elemzésnek vetném alá a verseket. Mindez csupán azért
volt nekem érdekes, mert időnként a Fekete-Morvai-csatározásokban is
felbukkant a versek kérdése. A csontok ügyéhez persze semmiképp sem
kapcsolódik, az alapos metrikai vizsgálat azonban kizárhatja a versek
témáját az érvelésből, gondoltam ekkor. Mert el sem tudtam képzelni,
hogy Petőfi-jegyek jöjjenek elő az elemzés során. Balogh Ernő felesége,
Stébel Éva hozta el 1989 augusztusának végén a Bajkál-publikáció
xerox-másolatát, Feleségemmel, Együd Évával nyomban nekiestünk. Amikor
kiderült, hogy művészi orosz nyelvűség jellemzi a művészi finomságú két
költeményt, nyomban telefonáltam Ernőnek: ezeket a verseket bárki
írhatta, kivéve Petőfi. Számomra ugyanis mindkét vers a feltételezett
fogságba-esés keserves bánatát sugározta, a versek keletkezése így
mindjárt 1850 körülinek látszott, az pedig, hogy ily rövid idő alatt
megtanulta volna a számára addig ismeretlen nyelvet bárki, józanul nem
lehetett számításba venni. Balogh Ernő annyit mondott: természetesen ez
volt a várható eredmény.
Engem
azonban a metrum nem hagyott nyugodni. Néhány nap múltán kész voltam a
metrikai descriptióval, hamarosan megtaláltam Petőfi költészetében a
közvetlen közeli és a közeli két párhuzamot is (Véres napokról álmodom…,
Az utolsó ember), majd különös, unikális verselési és motívumbeli
azonosságokra figyeltem föl. Megint fölhívtam Balogh Ernőt, mondtam
neki, hogy megfordult a helyzet, némi túlzással azt merem mondani, hogy
ezt a két verset senki más nem írhatta, cask Petőfi. Ernő elhűlt.
Szeptember végén megjelent egy rövid dolgozatunk(feleségemmel közösen
szignáltuk), óvatos címmel: Két orosz nyelvű vers Petőfi Sándorról.
A helyi rádió is hírt adott róla, mint a Hajdú-Bihari Napló cikkéről.
Balogh
Ernő azt ígérte, hogy az érvek bővebb kifejtését tartalmazó hosszabb
tanulmányomat közli a Kritikában, amelynek ekkor már főszerkesztője
volt. Három hét alatt két dolgozatot készítettem a témából.
A leghosszabb végül a Hevesi Szemlében jelent meg, némi kiegészítéssel,
a rövidebb sose jelent meg, ezt szántam ugyanis a Kritikának, mivel
a tanulmány mellé kerültek volna az orosz nyelvű versek a metrikai
leírással és – esetleg – méltó magyar fordításuk is. Én kértem Balogh
Ernőt, hogy a kíváló magyar műfordítót, Rab Zsuzsát nyerje meg erre.
Három dolgozatot készítettem összesen: a legrövidebb megjelent
a Hajdú-Bihari Naplóban, a középső jelent volna meg a Kritikában, de
sose jelent meg, a harmadik 1990 elején látott napvilágot a Hevesi
Szemlében, Pesti István ajánlkozása után. Sem a Népszava, sem a Hitel,
sem a Magyar Fórum nem vállalta a közlést, mert gyorsan híre terjedt,
hogy a Kritikától, Balogh Ernőtől megvontam a közlés jogát. Ennek rövid
előtörténete:
Telefonon
tárgyaltam Balogh Ernővel, készséges volt a közlést illetően,
s hitelesen jelezte, hogy nagy vitára számíthatok. Megegyeztünk a cikk
méretében. A kézirat személyes átvételét 1989 okt. 14-re, szombatra
igérte az immár főszerkesztő úr. Pár nappal korábban elküldtem cikkem fő
adatolásának jegyzékét Ernőnek, kérve, hogy figyelmesen nézzék meg
Fekete Sándorral, akit különben Petőfi életrajzának kutatásáért korábban
magam is becsültem. Kettejük meggondolt véleménye komolyan érdekelt. –
Eljött a szombat, Ernő megérkezett. Szokása szerint egy üveg egri
bikavért tett az asztalra, amiből – szokásomtól eltérően – magam is
ittam egy pohárral. Ernő elolvasta a cikket, komoran maga elé nézett,
aztán kategorikusan kijelentette, hogy a két orosz versben semmi sincs,
ami Petőfivel kapcsolatba hozható. Szinte dadogva kértem, hogy legalább
a Véres napokról álmodom egyértelmű rokonságát ne tagadja a Mecstü-vel,
ami egy iskolás gyerek számára is nyilvánvaló lehet. Végül kelletlenül
bólintott. Eszmecserét nem folytattunk, levélbeli érveimet mintha el sem
olvasta volna Balogh Ernő. Jelezte, hogy cikkemhez szerkesztői
kommentárt fűz. Nyeltem egyet s ezt mondtam neki: Ernő! Ezt a cikket
vagy közlöd minden komentár nélkül, a vitát a következö számokra bízva,
vagy ne közöld. Végül fölállt a székről, fogta a cikket, elvitte,
jelezve, hogy hát akkor komentár nélkül fogja kiadni. A méltó fordításra
is kísérletet tesz. – Kegyetlen hangulatba kerültem.. Iszonyú
munkatempó végén, megdöbbenve a két versből áradó mélység láttán,
a szakmai igazság elementáris erejének tudatában vártam egykori
tanítványomat, aki tőlem tanulta Petőfit, hogy egy alapos, kedves
beszélgetésben érveljünk egymás mellett vagy egymás ellen. Ehelyett
érkezett egykészületlen, kelletlen, bántóan értetlen ember, érvek
nélkül. – Másnap vasárnap volt, szerény reggeli után nyomott hangulatban
tébláboltam, s amikor megszólaltam, csak gurguláztam. Jobb oldalam
erősen zsibbadt, fél arcom eltorzult. Intettem a feleségemnek, hogy
hívjon telefonon orvost. Gutaütés, egyértelmű.(Agyérszűkület, agyi
infarktus) Az idegklinikára vitt a mentő engem, aki ráadásul 1950-től
cukorbeteg vagyok. Nehezen, de még másnap karmolásztam egy rövid levelet
Balogh Ernőnek, mondván, mi történt velem, de ne okolja magát, régi
betegségem a fő indok... – Ernőtől jó két hét után kaptam egy
szokványos, segítő szándékot, együttérzést kifejező levelet. Ekkor már
az Idegklinikáról a Kenézy-kórházba kerültem, új cukorbeállításra. Az
idegklinikai jó kezelés nyomán már lábadoztam, gyengén már beszélni is
tudtam, arcom helyreállt. Sem Ernő, sem felesége nem látogattak meg
egyszer sem. A Kenézy-kórházban november elején éppen az éjszakai
inzulin-adagra vártam, amikor telefonhívás érkezett. Balogh Ernő
értesített nyugodt, kimért hangon: ha van rádióm, hallgassam a 22 órát
követő pár percet, a Petőfi-cikkről lesz szó. – Amikor Kulcsár István
azzal kezdte, hogy Nem kell Petőfit magyarra fordítani – tudtam, hogy
alantas játék következik. Kulcsár és Balogh Ernő felváltva álltak ki
ellenem. – Kibírtam. Még este telefonáltam feleségemnek, hogy mondja
vissza Balogh Ernő látogatási tervét is, vonja vissza a cikk közlési
jogát is azzal, hogy küldjék vissza a cikket. Nem elemezgetem
a fentieket, akiben szív és lélek működik, minden bizonnyal megérti,
miért nem találkoztam azóta egykori tanítványommal. – Kórházi ágyamban
Petőfit olvasgattam, a két orosz vers szempontjából összehasonlítást
végeztem, nem minden eredmény nélkül.“
Ezen
a ponton kilépünk Szuromi Lajosnak, a Debreceni Egyetem verstan
tanárának, a Magyar Tudományos Akadémia doktorának gondolat-folyamából.
Szinte beleborzong az ember, ha megpróbálja átélni ezt az emberi
tragédiát. De micsoda csodálatos példáját látjuk a tisztességgel
átitatott szakmai következetességnek. A Magyarok Világszövetsége által
létrehozott Petőfi Bizottság koordinátoraként nem egyszer
megtapasztaltam a tartózkodást, idegenkedést, de a pánikszerű
elutasítást is olyan emberek részéről, akit megpróbáltam segítségül
hívni a Petőfi-rejtély megfejtéséhez. Nagyon kevés kivételtől eltekintve
azt tapasztaltam, hogy tudományos pályán dolgozó tanár, kutató szakmai
presztizsét, előmenetelét látja veszélyeztetve, ha kiderülne róla, hogy
bekapcsolódott a munkánkba. Gondoljunk bele: a Szuromi Lajos által
vizsgált versek akkor is megérdemelnék a tudományos odafigyelést, ha
történetesen Új-Zélandon vagy Alaszkán kerültek volna elő. Ott ahol
Petőfi sohasem járhatott. Élvezetes szellemi kaland lehetne az
időmértékek és életérzések egyezésének, hasonlóságának fürkészése,
hiszen a csodával határos hasonlóságok vannak néha a világ dolgaiban
időben és térben messze-messze egymástól. De ott kerültek elő, ahol egy
Petrovics nevű száműzött élt, akinek a sírjából előkerült csontok több,
mint 20 esetben mutattak azonosságot Petőfi tesi jegyeivel! Az
Akadámiának és a magyar tudományos közéletnek nagyon nagy felelőssége
van abban, hogy egyik méltán elismert tagja szakmai becsületét megvédje
és hozzálásson az eddig elmaradt kutatások és tisztázások pótlásához.
Szuromi Lajosnak pedig szakmai és erkölcsi – sajnos már csak posztumusz - elégtételt kell kapnia!
Magunk
számára persze fel kell tennünk a kérdést: mivel magyarázható a Petőfi
körül kavargó, józzan ésszel szinte felfoghatatlan hisztéria?
Határozott
a véleményem: az „illetékesek” már régen tudják az igazságot, hogy
Petőfi Sándor nem halt meg a fehéregyházai csatatéren, de valakik
eldöntötték, hogy nem lehet magyar földbe temetni. Máig is ezzel akarnak
büntetni minket, és ezért is döntött úgy a Magyarok Világszövetsége,
hogy kezdeményezi nagy költőnk méltó eltemetését – kiszabadítva
szellemét és általa az egész nemzetet kényszerű rabságából. Azért
voltunk itt, hogy ez minél hamarabb így legyen.
Fuksz Sándor
MVSZ Sajtószolgálat
7701/130101
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése